Híraddikt

A budapesti Madách Színház a múlt hónapban tűzte műsorára a 2005-ben íródott, világszerte nagy sikerrel futó Spamalot című darabot. Én rögtön a premier utáni előadásra mentem el megnézni a Gyalog Galopp színpadi változatát – illetve annak musical verzióját. Az élmény egyszerűen leírhatatlan volt: garantált 1+1 órás szórakozás, mely hű marad a Monty Python csoport amúgy is abszurd humorához. De, hogy a Monty Pythont nem ismerő olvasók is képben legyenek, egy rövid történeti áttekintés következik, hogy aztán ezzel a friss tudással merülhessünk el a Spamalot káosszal fűszerezett mélységeibe. Kérjük a biztosítószeget nem ötnél kihúzni!

A Monty Python csoport 1969-ben alakult a Michael Palin, Terry Jones, Terry Gilliam, Eric Idle, John Cleese és Graham Chapman összeállásból. Sikerüket a Repülő Cirkusz című sorozattal alapozták meg, mellyel az angol abszurd, fekete humor határait a végletekig feszítették, sőt, néha túl is léptek rajta. A sorozat 45 epizódot élt meg, az utolsó 5-6 rész már nem teljes stábbal készült, mert John Cleese – önmaga ismétlésére hivatkozva – kiszállt a csapatból. 1974-ben a sorozat lekerült a BBC 1-ről és a csoport nekiállt egy egész estés film készítésének. Ez lett a Monty Python and the Holy Grail (Monty Python és a Szent Grál) – az itthon óriási sikerű Gyalog Galopp.

A film voltaképp nem más, mint az Arthur király és kerekasztal lovagjai mondakör kifigurázása. A király azt a feladatot kapja Istentől, hogy keresse meg az elveszett Szent Grált. Arthur elindul különc lovagjaival, és abszurdabbnál abszurdabb helyzetekben kell helyt állnia, hogy a film egyszer csak egy rohamrendőri attakkal véget érjen. A filmben rengeteg feledhetetlen jelenet van, és jó pár mondás vált szállóigévé. A bevezetőben említett biztosítószeg a Szent Kézigránátra utal, melyet a biztosítószeg kihúzása után hárommal el kell dobni, hogy az ellenség elpusztuljon („Dobd a Szent Kézigránátot a te ellenedre, aki mivel hogy nem kedves neked… megdöglend. Ámen.”). Másik híres jelenet a lovagok, akik azt mondják „Ni!”-vel való találkozás (vagyis a szó kimondásakor rajtuk kívül mindenki halálosan megrémül). Vagy ott a Fekete Lovag, aki annyira magabiztos, hogy végtagjai elvesztése után és tovább akar küzdeni, de a végén beéri döntetlennel. Végül, de nem utolsó sorban egy aranyos fehér nyuszival való küzdelem, akiről kiderül, hogy egy vérengző gyilkoló gép (Arthur végül neki szánja a Gránátot) – hogy csak néhányat említsek.

Lehetne még órákat beszélni a filmben található zseniális rajzolt betétekről, a tökéletesen értelmetlen jelenetek abszolút harmóniájáról vagy arról, hogy hogyan képes a varázsló tüzet csiholni kovakő és öngyújtó nélkül, de nem teszem meg, mert ez nem a film bemutatója, hanem a darabé. Hát, íme!

A darab pont annyira szövevényes és buggyant, mint a film. Már a cím is tökéletes káosz, hisz ahogy a plakát mondja, lefordíthatatlan: a spam (egy angol löncsféle, vagy a levélszemét magyar megfelelője), és a Camelot szavak párosíthatatlan egyvelege.

A történet nagyjából követi a film fonalát, ám bizonyos változtatásokat eszközöltek. Például Arthur egyszerű embereket nevez ki lovagnak, és nem már eleve lovagi rangban lévő urakat választ segítőül. Nagyobb szerepet kapott a Tó úrnője, akit Arthur a legvégén elvesz feleségül és kimondhatatlan neve miatt lesz Guinevere. A vége természetesen egy óriási happy end, ahol mindenki boldog és együtt éneklik az Always look ont he bright side of life-ot (Mindig nézd az élet napos oldalát; ez a dal először a legutolsó Repülő Cirkusz részben hangzott el, de igazán híressé a másik Python film, a Brian élete zárójelenete tette – a szerk.). A darab legvégén kiosztásra kerül az „Arthur király díj”, amit az a szerencsés néző kap meg, akinek a széke alatt ott rejtezik a Grál maga.

Minden jelenet igazi gyöngyszeme az abszurdnak, aminek megkoronázását az elhangzott dalog szövege jelentette. Íme ízelítőül néhány: Arthur egyszer azt énekli, egyedül van, annak ellenére, hogy segédje Balfi végig ott integet mögötte. Van dal arról, hogy akkor most a dal miről szóljon. A Tó úrnője panaszkodik arról, hogy kicsi a szerepe, figyeljenek rá is. A hullaszállítós jelenetben a hulla felkel és táncol, miközben azt hangoztatja, hogy még él – holott hullazöld.

Most a szereplőkről egy kicsit. Nehéz helyzetben vagyok, ugyanis a három premier előadás három különböző szereposztásban ment le. A verzióban, amit láttam, Arthur királyt Szervét Tibor alakította zseniálisan, a Tó úrnője az elképesztően jó hangú Polyák Lilla volt. Hajdu Steve alakította Lancelotot, akinek a színészi játéka jobb volt ugyan, mint a hangja de ez a többi szereplőhöz viszonyítva van így. Galbenisz Tomasz kapta Bedevere szerepét, s végül, de nem utolsó sorban Hujber Ferenc alakította remekül a mocsárvári úr fiának, Herbert hercegnek a szerepét.

A filmtől eltérően van egy két olyan apróság, amit a musical még inkább felerősített és kifordított ezzel is erősítve a „pythoni” jelleget. Például: Lancelotról kiderül, hogy ferde hajlamai vannak, amit a Mocsárvár ura egyszerűen így kommentál: „Jesszusom! Te buzi vagy!”, vagy hogy a darab végén Herbert és Lancelot egybekelnek, vagy Camelot vára átváltozott egy hatalmas kaszinóvá, ahol mindenki tobzódik az élvezetekben. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan kifigurázzák a többi kasszasiker musicalt és cameoként (pillanatnyi vendégszerep) megjelentetik őket – ilyen Az operaház fantomja, és a Hegedűs a háztetőn.

A legradikálisabb változtatás egy ”nagy fekete lyuk” a darab közepén, amit az előadó színházaknak saját maguknak kell kitölteni tetszés szerinti tartalommal. Jelen esetben az ötletes megoldás a következő: a „Ni!” lovagjai azt a feladatot adják Arthurnak, hogy szervezzen meg egy zenés előadást a Madách Színházban magyarok részvételével. Mialatt szervezkedik, és keresi a magyarokat, táncol egy kicsit cigányprímások és matyó hímzéses táncosok kiséretében. Így a bemutatott darabnak lesz helyi vonatkozása, sőt, az előadó színház remek önreklámot is csinál.

A cikk végén essünk túl a legkegyetlenebb szakaszon – a személyes véleményen. Az ítéletem: 9,5 pont a tízből. Magyarázom.

A díszletek remek kialakításával, tökéletesen visszaadták a film rajzfilmszerű hangulatát. A szereposztás (legalábbis amit én láttam) telitalálat volt, amit fentebb már részleteztem. A darab hosszát is jól választották meg, egy kétórás felhőtlen szórakozás bőven elég ahhoz, hogy jó kedvem legyen. A dalok jópofák, és feladatukat, vagyis a cselekmény továbblendítését, megfelelően kielégítik. A poénok is pont akkor és ott csattannak, ahol kell, bár kissé kifogásolom, hogy modernizálni próbálták a film eredeti, sikeres nyelvét.

Fél pontot csak azért vonok le, mert akármennyire is igyekszik a musical, a filmet, és az eredeti stábot senki semmikor nem fogja felülmúlni, legalábbis az én véleményem szerint. Mellbevágó, de igaz.

A Madách színház ismét remekül megfogta a „papíristen” lábát, hisz ez a harmadik, szinte mindig teltházzal futó darabja. Külön szerencse , hogy a darab alapjául szolgáló film igazi klasszikus a maga műfajában, így nem meglepő, hogy az általam látott előadáson a többség kívülről ismerte, így nem szorultak magyarázkodásra az új poénok, és az eltéréseken is felhőtlen nevetés várt ránk. Egy élmény volt végigülni a darabot, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki egy kicsit is derülni akar koraeste, függetlenül attól, hogy szereti-e az abszurd humort vagy sem. Kívánom, hogy mindenki találja meg a maga Grálját, hisz akár a székünk alatt is lehet.

GZ